Ha tehetném…

Ha tehetném, most nem itt ülnék zenét hallgatva, az ablakon kifelé merengve és az eső hangját tompán hallgatva.

Ha tehetném, már régen útra keltem volna. Útra, oda ahova a szívem húz. 

Közben jönnek a régi emlékek. Milyen is volt a gyerekkorom? Mennyit bicikliztem az utcán. Róttuk a háztömböket. Esténként kint ültünk és beszélgettünk. Nekem szerencsém volt, mert kertes házban laktam egy külvárosi kerületben. Néha elég volt csak átszólni a szomszéd lánynak vagy fiúnak, hogy megyünk-e labdázni, vagy beszélgetni.

Majd jött a kamaszkor. Emlékszem az első csókra. Olyan kis bátortalan és félénk voltam, ott történt, ahol a járda a mai napig egyenletlen, egy kis kanyarral megbolondítva. Nem éreztem én semmit, de örültem, hogy ez is megvolt, mert abban a korban ez nagyon is számított. Nyár volt, meleg és már nem sütött olyan erősen a nap, hisz esteledett már. Anyukám a kapuban várt, mert nem értem haza az adott időre, késtem 5 percet, kaptam is érte egy hatalmas pofont. Mert a lányokkal megtörténhet minden.

A középiskolás évek. Mennyi bolondozás, osztálykirándulások, puskázás.  Rájöttem, ha tanulok, nem kapok jó jegyet, ha nem tanulok akkor igen. Így maradt a puska. Hol a tenyeremben szorongattam, hol a térdemre raktam. Egyre kellett csak ügyelni, le ne bukjon az ember. Amikor véget értek a vizsgák, ott hagytam a teremben a kidolgozott tételeket, ráírtam, az utókornak. Most ezen jót mosolygok.

Az első munkahely, amit annyira élveztem. Imádtam emberekkel foglalkozni. Sok vicces dolog fűződött hozzá. Néha azonos vezeték és utcanév, vagy régi elhunyt írók nevei. Amikor még az ügyfelek részére volt bent tévé és együtt szurkoltunk Egérkének. Mára ő is felnőtt, gyermekei vannak.

Közben tanultam, éltem az életem, párkapcsolat, háztartás. Néha olyan fáradt voltam, hogy elaludtam az egyik iroda kanapéján és arra riadtam fel, korom sötét van. Kerestem az órám, azon láttam, hogy már este 8 is elmúlt.

Sok ismerősöm tanult akkor még munka mellett, de a hétvégéken azért próbáltunk programokat beiktatni. Mennyi bolondozás, azt hittük akkor is, miénk a világ, sose növünk fel, mindig minden így marad.

Sokat fényképeztünk, még a karóránkat néztük, nem mindenkinek volt telefonja, így előre szóltunk mikor és hol vagyunk, mikor érünk haza. 

Hétfőnként nem volt tévé adás. Sok ember csak fekete-fehérben nézte a a tévét, persze, ha volt neki. Hallgattuk a rádiót, a szüleink vasárnap a muzsika szót.

Vasárnap a család asztalhoz ült, együtt ettünk. A menü minden héten ugyan az volt. A kihagyhatatlan húsleves, rántott hús mindig benne volt  a menüben. Persze a mama sütijével együtt. 

Közben én is felnőttem, nagyot változott a világ. 

Manapság nincsenek se beszélgetések, se biciklizések, igazából semmi.

A mai korosztály is tényleg kitolódott. Emlékszem, amikor megláttam egy 40-50 körüli ember, akkor azt mondtam, na ilyen öreg leszek én is. Otthon hordom majd az otthonkámat, alatta meg bármi jó lesz. Eljárok dolgozni, hétvégén a haverokkal valami kis kártyaparti, mellette a férjem meg a gyerekek. Nyáron a Balaton, lángost, főtt kukoricát eszünk, mellé meg jöhet a sör vagy a málnaszörp. 

Nem hord már senki otthonkát, más és több a munka. Nincs idő azokra a dolgokra, amire régebben azt hittem fontosak.

Ma már mindenki az internet világában él. Itt tartja a kapcsolatait ismerősökkel, családtagokkal. Még sokszor a beszélgetések is itt történnek. Az interneten néz utána egy receptnek, itt keres magának társat, hallgatja a zenét vagy néz egy filmet. Ott van az a sok ember az instagarmon is. Hova tennék a fotóikat, videóikat? Hogy ismerné meg őket mindenki? Miből élnének meg? Akkor én most hol írnám mindezt le?

Alig olvasnak nyomtatott könyvet vagy újságot az emberek. 

Azon gondolkodtam, mi lenne az emberekkel abban a világban, amiben még én voltam fiatal, ha visszacseppennének? 

Nem érzem azt, hogy működő és életképes lenne számukra. Nem tudnának mihez kezdeni. Így sem értenek minket, mint ahogy mi sem értettük a szüleinket korábban. 

Szép volt, jó volt, egy letűnt világ lett. Mi még annak a világnak a fiataljai vagyunk, akik felnőttek, de igazából soha nem nőnek fel.

Maradunk felhőtlenek, bolondosak és kicsit őrültek. Közben az érzelem és a szeretet kapott nagyobb szerepet, mert rájöttünk, annak segítségével minden leküzdhető. 

Ha tehetném, ez egy mese lenne, de ez a valóság…

by Sz. K. J. 

fotó: pixabay.com

Oldalamon megtalálsz itt.

Tetszett amit olvastál, vagy épp nosztalgiázol? Oszd meg másokkal is, legyen szép a napjuk, köszönöm!