….éjszaka van és gondolkodom, végigperegnek az évek, hónapok és hetek. Mit rontottam el? Mit hibáztam?
Ez volt az első levélváltásunk, megtaláltam, nem töröltem semmit sem:
“Kicsit gondolkodtam, járt az agyam. Teljes mértékben igazat tudok Neked adni abban, amiket mondtál rólam. Rájöttem, hogy tudatosság nem volt a párválasztásaimban. Valamiért így jött…tudat alatti. És igen, olyan FÉRFI aki természetileg erős, nem tutyi-mutyi…stb. más lennék az biztos. Tudod már belefáradtam abba, hogy a munkahelyemen kívül a magánéletemben is mindig Én hordom a “nadrágot”….Valószínű, ehhez kellet tapasztalnom, tanulnom, amit mondtam is érnem testileg-érzelmileg.
Most olyan, mint ha egy nagy betonbunkerban lennék, ahol csak egy kis rés van, ahol levegőt tudok venni. Levédtem magam. Mindenáron NEM AKAROK az életembe beengedni valakit, nem görcsölök rajta. Viszont azt tudom, amennyiben van vagy lesz olyan ember, akivel kialakul egy normális kontaktus, szimpátia, hasonló érdeklődési kör…stb. akkor biztos képes vagyok már végre “tudatosan” a tudatalattimat felhasználva jól dönteni…. Persze az ismerkedés részét képezi a szexualitás is. Viszont azt nem hiszem, hogy úgy történne, hogy rögtön az ágyba bújok vele az első alkalommal. Nem magamba bolondítani akarok valakit és eljátszani, húúú Én ilyen meg olyan vagyok. Ezt a másiktól sem várom el, csak azt, hogy őszinte legyen….tudod face to face, minden harag nélkül részemről. Nem leszek ágyról-ágyra járó. Abból már kinőttem. Számomra egy kapcsolat arról szóljon, hogy összhang, harmónia, őszinteség, bizalom, tolarencia, megértés, tudjak engedni a másikkal együtt, s ami az enyém az az övé is alapon működjön a kapcsolat, a másiknak szabadságot adva, nem rátelepedve, mégis szeretve.
Elkezdtem keresni magamban a hibákat….s igen, a dominanciám vezetett oda, hogy így végződtek a kapcsolataim….vagyis Én tehetek róla. Nagyon köszönöm, hogy segítettél ebben Nekem!!! …ezek a számomra mély, kiveséző beszélgetések jót tettek.“
Most eljutottunk oda, hogy te az irodában én a szobában vagyok. Te most egy önpusztító életet élsz. Amit csinálsz, az a lassú halál. Nagyon jól tudod, miken mentem keresztül. Mik történtek velem. Ezek ellenére teszed ezt vagy tudatosan, vagy tudatalatt …..ez olyan érzelmi zsarolás már.
Már mindent megpróbáltál, nem sikerült. Most úgy látszik, ez van soron. Nem tudod elfogadni, ami számomra véget ért, onnan nincs visszaút. Segítettem, melletted álltam, beszélgettem veled, voltunk szakembereknél is, de semmi nem használt. Adtam szeretetet, törődtem veled, figyeltem rád, bíztam benned. Te csak tovább folytattad és folytatod. Azzal, hogy beismered, nem változik semmi. A változásárt, amit magadban érhetsz el, csak te tudsz tenni. Akaraterőt más már nem tud adni, azt neked kell akarni.
Nem tudom magam kipihenni, későn fekszem, korán kelek. Tudod mikor folynak a könnyeim? Amikor alszol. Akkor lehetek boldog, boldog, mert nem érzem azt, hogy bántasz. Bántasz szavakkal, ami már néha néha lelki terror. Sírok álmomban, néha éjszaka is. De a könnyek lassan elapadnak. Erős vagyok, erős maradok.
Éjszaka ráadásul téged szedlek össze a lakás különböző pontjain, mert mindennek neki mész, összeesel. Csupa kék-zöld vagy, úgy nézel ki, mint akit összerukdustak. A fejed is eltorzult, nyúzott vagy, megviselt, lefogyott. Éjszaka ordibálsz, jössz-mész a lakásban.
Nem gondolsz bele, miközben próbálom magam és az életem újraépíteni, még mindig csak ártasz. Mindent kezdhetek elölről, sokadjára. Nem így terveztem, nagyon nem.
De ilyen helyzetben nem voltam, nem is akartam. Oldjam meg a saját életem, a tiedét, a gyerekemét, közben nézzek munkát és közeledik az idő, hogy költöznöm kell.
Ma már mondtam, ha tehetném, én lennék a legboldogabb, ha egy teleportálás segítségével egy szempillantás alatt eltudnák tűnni az életedből, ebből a helyzetből. De ilyen nem létezik, nem találták fel.
Tudod, ha már győzött feletted az egó, amiből nagyon sok van az eszed, intelligenciád és nyelvtudásod mellett, akkor miért nem tudod legalább csak egy órácskára belegondolni magad az én helyzetembe.
Vagy fordítva, képzeld el, én vagyok olyan, mint most te. Hogy néznél akkor egy nőre? Mi lenne a véleményed? Meddig tudnád ezt naponta elviselni?
Az lenne a legszebb, ha mindkettőnk napjait, amit még a körülmények miatt töltünk együtt, békében élhetnénk meg. Nem ártva, nem bántva. Olyan csendes, elmúlásos szeretetben.
Amit tudtam megtettem, többet nem tehetek. Én még élni fogok, de már nélküled.
Köszönöm a szép emlékeket, azokat megtartom, a rosszakat hamar feledem. Próbáltalak tanítani, nem nagy eredménnyel, nem hitted, nem értetted, nem fogadtad… amit tőled kaptam, az a leckét megtanultam. Magamba véstem, nagyon óvatos leszek.
Így ember nem élhet, nem teheti meg. Mint nő erős vagyok, megyek előre. Neked férfiként talpon kellett volna maradnod, de nem tetted.
“Összedőlt a kártyavár, nem maradt már semmi,
A lapokat össze kéne szedni,
Nézed, csak nézed a kuszaságát,
Elmerengsz, homályosan látsz már,
A lapok eggyé állnak össze,
Egy nagy halmazt látsz, színesben, örökre….”
Mindenkinek meg kellene tanulnia, hogyan fejezzen be egy kapcsolatot szépen. Hogyan legyen lezárva, hogy egyik fél se sérüljön még jobban. Később visszagondolva jön rá sok ember, mit és hogyan rontott el. Tovább ezt nem kellene rontani.
by Sz. K. J.
fotó: pixabay.com
Oldalamon megtalálsz itt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: