Reggel iszogattam a kávémat, még csak a fejemből néztem kifele. Egyszer csak megakadt a szemem egy cikken, elolvastam. A cikk itt található. Pécsi Ildikó színművésznő ecseteli, mennyire szereti a menyét és az unokáját, de többet a közelébe se menjen egyik se….
Itt jutott eszembe, többször olvastam vele hasonló cikkeket, hogy miért is megy a pereskedés, kinek és miért van, vagy volt, vélt sérelme – ekkor jutott eszembe anyám.
Anyám 3 évvel fiatalabb a művésznőnél, én csak 3 évvel vagyok fiatalabb Csillánál. De basszus, az esetem kísérteties.
Anyám szült 3 gyereket, persze én vagyok a legidősebb. Én voltam mindig a fekete bárány, én voltam a családban az “ész” ahogy ők fogalmazták, én voltam az, aki törte az utat a fiatalabb testvéreknek, én voltam a lázadó.
Én voltam az, aki már az első látáskor tudta, ki lesz a gyereke apja, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem lesz egy életre szóló és konkrétan családként élő emberek csoportja.
Voltak-e hibáim? Persze. Tudtam-e bocsánatot kéni? Tudtam-e azt mondani, szeretlek anya? Persze. Számomra ezek természetes dolgok voltak, nem voltak feltételek.
Én voltam az, aki még a szarból is próbált várat építeni, nem panaszkodott, végezte a dolgát. Mindent megtettem, mert ott volt a gyerekem, a gyerek pedig felelősség.
A gyerekemnek nem támasztottam soha olyan követelményeket, hogy akkor szeretlek ha…! A gyerekem azért szeretem, mert én akartam, ő választott engem. Nekem mint anyának nem feltételekkel kell a gyerekemet szeretni, hanem csak szeretni kell. Akkor is, ha hülyeséget csinál, akkor is ha nem. Mellette állni, amikor igényli, támasza lenni.
A szeretet csodákra képes, a szeretet a minden.
Ezt az én anyám nem vette tudomásul. Nem szeretett. Neki én voltam az, aki az után született, hogy elvesztett egy gyereket. Én voltam az, akit apám akart. Én voltam a kolonc. Én voltam az, aki nem tanulhatta azt, amit akart, nem mehetett orvosnak, mert anyám nem engedte, nem támogatta. Anyagilag megengedhette volna a család, de Ő nem akarta.
Én voltam az, aki elmondott neki kicsinek is titkokat, bár egy kisgyereknek milyen titkai lehetnek…én voltam az, aki felnőttként is elé állt és elmondta, mit és miért csinál. Én voltam az aki megkérte, ne mondja el senkinek, mert ez másra nem tartozik.
Anyám volt az, aki az unokáját szerette, de már őt is feltétellel. Anyám volt az, aki a hideg leves előtt várta, hogy megegye az ételt, mert meg kell enni. Anyám volt az, aki semmilyen iskolai eseményre nem jött el ami az unokája iskoláiban volt. Anyám volt az, aki még a szalagavatóra, a ballagásra sem jött el a gimnáziumban. Az egyetemin meg majd alkalma sem lesz. Másik unokáinak a ballagásain, ünnepségein ott volt, hisz az természetes.
Anyám az, aki már majd 3 éve nincs közöttünk és én nem bánom. Nem bánom és sebeket sem okozott, mert egy olyan anya, aki képes a gyerekét hátba szúrni, nem ad szeretetet, aki csak akkor szeret, amikor azt és úgy csinálom, ahogy neki megfelel, az az én szememben nem anya és nem nagymama.
Nem anya és rossz anya. Neki csak a másik kettő testvér létezett. Ők voltak az etalon, nekik kell segíteni, mert szegények egész életükben dolgozhatnak, hisz vállalkozók – mintha nekem nem kellene dolgoznom.
Őket elfogadta úgy ahogy vannak. Ők tudták, mit és hol tart az anyám, a pénzét, ékszereit, egyéb dolgait. Én nem tudtam. Én voltam az, akiben soha nem bízott meg. Miért is bízna egy ember olyanban, akit nem szeret?!
Lelkiekben hogyan hatott rám? Mivel csak pár éve tudatosodott bennem, így addig elég nehezen viseltem el. Amikor ez az egész világossá vált, akkor megszakítottam minden kapcsolatot vele.
Nekem nem kellett olyan anya, aki feltételekkel szeret, nem bízik, és nem a létezésemért szeret. Nem kíváncsi a mindennapjaimra, nem mehetek hozzá látogatóba, nem jön hozzám látogatóba – akkor sem, amikor kocsival lett volna szállítva. Nem jön el az esküvőmre, nincs jelent az életemben.
Az én anyám majd 25 év elteltével jött rá, milyen is volt a viszonya a nagymamámmal, akkor már bánta, nem látta olyan szépnek és kedvesnek. Nagypapámat istenítette, ő volt a mindene. Erre én korábban jöttem rá, persze csak azután, amikor távozott anyám.
Anyám nem beszélt a rock zenéről, nem tudtam van az OMEGA, nem tudtam, hogy ki a Nagy Feró, nem értettem, miért hordanak szimat táskát az osztálytársak és babos kendőt, nem tudtam, hogy már akkor is volt számítógép, nem tudtam, hogy vannak nemi betegségek, nem értettem, miért kell nyáron este 6-ra hazaérnem, amikor még világos van, és egy fiúval randiztam, nem értettem, miért nem használhatok tampont, amikor anyám nem bírja elviselni, nem értettem miért lehet 1 gyümölcsöt megenni, amikor a melegben megromlik és a kukában végzi, nem tudtam, hogy milyen színes a világ. Amikor egy barátom aludt ott, kiszámolta a rá eső rezsiköltséget és ételfogyasztást, amit ki kellett fizetnem. Burokban nevelt, a saját ízlésére próbált formálni – sikertelenül.
Én csak szeretetet vártam, önzetlenül, elvárások nélkül. Anya-lánya kapcsolatot. Ezt én nem kaptam meg, cserébe a gyerekem kapja meg tőlem. Bár nagymamája nem vagyok, de mint anya helytállok.
Megbántam-e ezt a döntésem? Határozottan nem. Amit vesztettem, az csak anyagiak. Anyagiakat meg senki sem visz magával sehova…
És mi van a testvérekkel? Semmilyen kapcsolat. A nagy, gonosz, fekete bárányra nincs szükség. Nem kíváncsi rá senki. Senki, mert nekik még nincs annyi eszük, talán nem is lesz, hogy megértsék, ami a színfalak előtt zajlott és ami mögötte volt az két különböző dolog. Bár ameddig én ellent mondtam, ők is néha ezt tettek, csak épp nekem – akkor ki a korrektebb? Ők megrekedtek ama vállalkozói világban, ahol a piaci kofa stílus, abból is a legrosszabb megy. De majd a karma jelzi nekik. Volt egy utolsó próbálkozásom feléjük, amikor megtudtam véletlenül (több ügyvédi levelet is kaptam, ne menjek a közelébe anyámnak, mert miattam beteg – miközben én külföldön éltem már), hogy anyám halálos beteg, kb. 3 héttel a halála előtt, segítek a német orvostudomány adta lehetőségekkel, ami Magyarországon sem tiltott, konzultáltam onkológus orvosismerősömmel és a javaslatára betudtam volna szerezni CBD olajat. Amikor ezt megírtam a fiatalabb testvéremnek, magyarosan mondva leugatott, majd letiltott.
Ilyenkor kell azt nézni ki a család. Nem feltétlenül a vér szerinti emberek a családod. Akik nincsenek megfelelő érzelmi és értelmi színvonalon, az embert mindig csak energia leszívásra használják, azokkal nem kell a kapcsolatot tartani. Felesleges, szükséges rossz lenne. Azoktól meg kell szabadulni, kizárni az ember életéből.
Na és ilyenkor egy gyerekben mi alakul ki egy nagymamáról? Véleménye lesz, nem biztos, hogy el is mondja, de lesz. Azt is tudja, Ő nem lesz ilyen nagyszülő, mert felesleges játszmákra, acsarkodásra nincs szüksége. A boldog gyerekkort is átértékeli.
Kedves művésznő, ahogy látom, Ön sem különb az anyámnál. Szerintem a vége is fájdalmas lesz – nem kívánom ezt, de az lesz.
Akkor jusson majd eszébe mindaz, amit feltételekhez kötött, kapzsi volt és telhetetlen. Szégyellje magát!!
fotó: pixabay.com
Oldalamon megtalálsz itt.
Tetszett amit olvastál, oszd meg másokkal is, köszönöm!
Kommentek