Társasjáték egyedül játszva

Kértek, leírom:

“Mikor meghallottam a hangját először telefonon, még fel sem fogtam. Nem is érdekelt, máshol jártak a gondolataim. Ő már akkor tudta, de én még nem. 

Majd telt az idő, beszélgettünk, írogattunk és én felültem a vonatra. Felültem és reményekkel teli érkeztem meg Drezdába a pályaudvarra.

Kimentem egy országba, ahol eddig csak kirándulni voltam, de az is csak Münchenig terjedt. Este volt és hideg, kevés hóval februárban. A sok embertől alig találtam, nem láttam, nem vettem észre. Egyszer csak a tömegben fel tünt, fel tünt a hatalmas mosolyával és egy csokor vörös rózsával. Olyan természetes volt minden. Ő adta én fogadtam, elcsattant az első csók is. 

Bár számomra akkor még hihetetlen volt, de itt voltam, megérkeztem. Nekem szurkolt a vonaton az egész utasellátó. 

Majd beültünk a kocsiba és Chemnitz fele vettük az irányt. Gyorsan suhantunk, némán és fürkészően. Már akkor fogtuk egymás kezét. 

A lakás kellemes volt, még parázslott a kandalló is. Örültem, hogy végre megérkeztünk. Azt mondta, kapok vacsorát vagy egy kávét, egyik sem lett. Ittunk helyette whiskyt. Kimentünk egy cigit elszívni, az erkélyen hideg volt, láttuk a leheletünket is, közben ittuk egymás szavait. 

Nekem hamar megártott a tüzes víz, lehuppantam az ágyra hason fekve. Megcirógatta a hátam, felé fordultam és megcsókolt. Ott és úgy ahogy voltunk egymáséi lettünk. Nem tudtunk betelni a másikkal, rögtön egy hullámhosszon voltunk, az érintése, a csókjai elborítottak. Másfél napig megszünt a világ, szeretkeztünk, ettünk és aludtunk.

Akkor és ott nem érdekelt semmi. 5 napra mentem, gondoltam, ha annyira rosszul is sikerül, de legalább az elmúlt hetek megpróbáltatásaiból kicsit kizökkenek, látok egy kis világot. Arra ami lett, álmomban sem gondoltam. Bár, mikor átléptem a német határt, már éreztem, de próbáltam elhessegetni. Akkor nem tudtam bízni az ösztöneimben, a megérzéseimben.

Az a pár nap hamar elrepült, végül 12 napot voltunk együtt. Magyarországra már ketten mentünk vissza. 

Menet közben írtam a fiamnak egy smst-t, hogy nem egyedül érkezem. Elfogadta, ő mindig is elfogadó volt, bízott az anyában. Mert anya csak egy van, egy, akire mindig és mindenben számíthat, és számíthatott is.

Hosszú volt az út amit megtettünk, de annál nagyobb az öröm. Végre megtaláltuk egymást, egymást, aki a másik felünk. Kiegészítjük, ő az ami belőlünk hiányzik. Akkor ez nekem egy csoda volt.

Telt az idő, dolgozott, dolgoztunk. Sokat, és sokáig. Majd együtt folyt a munka. Szabadidőt csak lopva tudtunk tartani, mert nem volt rá lehetőség. Bár, ha így visszanézem, lett volna. Nem vettem időben észre, nem láttam a fától az erőt. Munkamániás, megfelelni akar, és a német cég nagyon nyomta őt.

Majd jött a váltás, lassan el is vált, meg is kérte a kezem. állampolgár is lett. Persze a sorrend nem ez volt. Költözés, munka, költözés, még több munka. 

Nem felejtem el, amikor a barátom az első találkozáskor megjegyezte, semmilyen spirituális érzéke nincs. Nem foglalkoztam vele, pedig kellett volna. Csak azt fogadja el, amit tapint, lát. Más nem létezik. Mindig és mindenkitől megerősítés kell, nekem nem hisz. Pedig mások megmondták neki, akkor sem megy. Hiányzik belőle a pozitivitás. Már egy ideje a barátom sincs, elment. Itt hagyott. Azt mondják, csak előre ment. Nekem akkor is hiányzik.

Bármilyen alkalom volt, nem tudta mit adjon ajándékba. Ezt pedig az emberek tudni szokták, mert ismerik a másikat. Nem vagyok nagy igényű, beérem bármivel. Tudok örülni a napsugárnak, a virágok nyílásának is. De ő soha nem tudja. 

Hogy én hibás vagyok-e? Biztos, hiba nélkül nincs ember. Hol rontottam el? Na arra még nem jöttem rá. Talán egyszer, de hiába töröm a fejem, most még nem tudom.

Már 7. éve együtt….jóban és rosszban, nem házasként, együtt élünk. Voltam én már házas, nekem nem létfeltétel, de a ruhát már megvettem, majd használom estélyinek valamikor. Bár a német állam akkor nézi ezt, amikor nem kéne. Szükségem van valamire, akkor van párom, ha nem kell semmi az államtól, akkor nincs párom.

Most megint februárt írunk, nézegetem a képeket. Ezek már emlékek. Nem akarom és nem is fogom kitörülni, de megváltozott. Más lett. Nem előnyére. Már a gyűrűt sem hordja egy ideje, nem is foglalkozik velem.

Megbeszéltük, hogy minden évben azon a napon februárban, amikor először találkoztunk, kapok egy csokor virágot….most az sem volt. 

Majd másfél éve hozzám sem ért. Nem megy neki. Kiborult, nem bírja a németeket sem. Nem tud mit tenni, tehetetlen lett. Ahogy látom, nem is akarja, Ő elvan a kis világában amit épített, de az most épp kevés. Nem az a világ, amit akart, de ezt hozta a sors.

Rájöttem, hogy sok helyen voltam itt a németeknél, de nem láttam. Nem láttam Drezdában sem azt a sok csodát, Frankfurtban és Münchenben sem. Bejártuk szinte fél Németországot, de nem láttunk. Mindig rohantunk. Rohanás és munka. Eredmények és emlékek nélkül.

Sokszor mérges, mérges és dühös arra a helyzetre amibe kerültünk akaratunkon kívül. Ez a düh lassan felemészti, már magát hibáztatja. Nem azzal foglalkozik, amivel kellene.

Ő most az irodában ül és zenét hallgat, én a szobában és filmet nézek. 

Nem tudom, hogy helyrehozható e…..én kevés vagyok hozzá.  Minden kapcsolat egy társasjáték, de ezt egyedül játszom már egy ideje…“

pixabay.com

Oldalamon megtalálsz itt.